Most lássunk egy másik részvevő, FAB élménybeszámolóját ugyancsak Postojna témában...
Augusztusban kis csapatunk Szlovéniában, Postojnában járt. Sajnos a magyar vasút kiszámíthatatlansága, s a nyáron már menetrendszerűen bekövetkező felsővezeték szakadások miatt, sokan csak gondolatban jöhettek velünk, miközben a nyílt pályán, vagy valamely eldugott kis vasútállomáson várták a felmentő sereget, a „felsővezeték szakadást helyrehozó kiváló és gyors szakmai csapatot”, abban bízva, hogyha már Postojnába nem is, de talán még aznap sikerül hazajutniuk.
Mi szerencsések, „vagy csak otthonról időben elindulók”, megfogyva bár, de törve nem, önfeledt hangulatban foglaltuk el helyeinket, illetve csak foglaltuk volna, mivel a Venezia-n azok már mások kényelmét szolgálták.
Ám harcedzett csoportvezetőnk „Karesz” erejét és idegeit nem kímélve a bitorlókat eltávolította, és mindannyiunkat méltó helyére ültetett.
A Sezanáig tartó hosszú út során sajnos újabb emberveszteséggel kellett számolnunk. Egyik tapasztalt, már több túrán részt vevő utastársunk összes iratát otthon hagyta. Tőle egy balatoni megállóban vettünk szomorú búcsút.
Fogytunk, mint Dumas testőrei a hosszú küldtetés alatt, midőn a királyné nyakékjét igyekeztek tulajdonosának visszajuttatni.
A horvát határnál újabb kihívás elé kellett néznie egyik hölgy utasunknak, akinek félárú jegye, a szigorú horvát kalauz szerint nem vonatkozott egy rövid, a gyékényesi határállomást követő 15 kilométeres szakaszra.
Újabb veszteség, a vonatról való leszállítás réme járta át a fülkét. Mindenki feszülten figyelt, hősnőnk szívében keserűséggel, de tekintetében törhetetlen bátorsággal, gondolatban már búsan integetett a vonattal együtt távolodó keserédes vidámsággal teli csapatnak, s oly kicsivé próbálta magát összehúzni, mint egy kisegér, hátha így átjuthat a határon.
Ám ekkor hősies csoportkísérőnk „KARESZ” újabb bátor lépésre szánta el magát, s fura angolsággal magyarázni kezdett valamit a kalauznak. Érdekes ez az angol nyelv. Bár senki nem értette mit is mondhatott a mi „D Artagnan-unk” a nála kétszer magasabb, szúrós tekintetű hivatali embernek (valószínűleg ő sem), az végül némi bosszús legyintéssel engedélyezte szorult helyzetben lévő hölgy utasunk továbbhaladását.
Micsoda megkönnyebbülés. Horvátországban vagyunk, bár nem váltott lovakkal, és merénylőkkel a hátunk mögött, de nem kevés kaland árán. Ám még hosszú éjszaka várt ránk. S ki tudja, reggelre meglesz-e még a „tíz kicsi indián”? Ki állhat a fura eltűnések mögött. Mindenki gyanús lehet, aki még a vonaton van! Vajon az, aki egész éjjel és hajnalban a fociról és nőkről beszél? Vagy ő, aki lábát a szemben lévő ülésre téve alvást színlel? Talán az a szemüveges, aki olvas, pedig nincs is fény? (Esetleg éjjellátó szemüvege van!?)
Egymással szembeni gyanakvásunkat végül az álom nyomta el.
Ám reggel újabb eltűnéssel kellett szembenéznünk. Hol és mikor történhetett? A szlovén határon? Ki volt szem- és fültanúja az eseményeknek? Újabb társunk esett áldozatul a bürokráciának? Á, szerencsére nem, csak a sok sör hosszabb időre a mosdóba kényszerítette.
A váratlan eseménysorozat, mely eddig sújtotta csapatunkat, vezérünket „Kareszt” folyamatos létszámellenőrzésre sarkallta.
A kora reggeli órákban végül a Sezana-i kis vasútállomáson egy italautomata és néhány otthoni, már kellően meggyötört szendvics kíséretében pihentük ki az izgalmakat. Nem tudtuk, hogy ami ezután vár ránk, az minden vasutas képzeletét felülmúlja.
Fegyvertelenül, békés szándékkel érkeztünk Szlovéniába, ám a sors újabb és újabb akadályokat gördített elénk. Csak egymásra számíthattunk!
„TUDTUK, EGYÜTT KELL MARADNUNK, HA EZT TÚL AKARJUK ÉLNI!”
Felvérteztük magunkat sok humorral (sörrel), jókedvvel, így már bátran néztünk a kihívások elé.
Következő veszélyes vállalkozásunk az Európa szerte híres Postojnai Cseppkőbarlang felfedezése volt.
Már mindenre felkészülvén, páncéljainkat (meleg pulcsit és kabátot) magunkra öltvén, fényképezőgépeinket és telefonjainkat csőre töltve, és zsebeinkben eldugva (hiszen tilos volt a fényképezés) ültünk fel a kisvasútra, amely a hegy gyomrába vezetett bennünket. Mintha varázslók birodalmában jártunk volna. Mi várhat lent bennünket, a szemkápráztató cseppkövek között?
Talán csak látomás, hogy veszélyre kifinomult érzékeinket elhomályosítsák, majd jön az „orkok” vad támadása, s ezzel küldetésünk befejezetlenül ér véget? Ki mondja el „KARESZ” hőstetteit az utókornak, ha hírmondónk sem marad?
Hiszen nagy hibát követtünk el. A másfél órás barlangi túra során nem maradtunk együtt. „Így nem lehet vállvetve harcolni”! Hová tűnt „Az egy mindenkiért, mindenki egyért” nemes gondolat?
A barlangból kiérve vártunk, vártunk elveszett társainkra. Visszafordulni egyikünk sem mert. Oly nagyhatalmú erőkkel, akik ily csodálatos világot tudtak teremteni, mi kicsiny földi lények tehetetlenek voltunk. Csak bízhattunk benne, hogy a csodás káprázat egyikünket sem ejti véglegesen rabságba, hogy a jövő évi csoport találhasson rá megfakult sárga EXPLORER-es pólójában egy formás cseppkövet szorongatva az idők végezetéig.
Ám az égiek kegyesek voltak hozzánk, s mindenki visszatért.
Küldetésünk következő állomása Ljubljana volt, amelyet vonattal kellett megközelítenünk. A csekély, két kocsiból álló közlekedési eszköz tömve volt. Ez „megkönnyítette” helyzetünket, mert leülni nem tudtunk, így heringként sorakoztunk fel a keskeny folyosón. Végre újra együtt! „VÁLLVETVE!”(Jó szorosan, fulladáshatáron.) „EGY MINDENKIÉRT, MINDENKI EGYÉRT!” Bensőkben dicsőségesen harsogott a jelszó egészen addig, míg derekunk, lábunk, hátunk kezdte felmondani a szolgálatot. Ám humorérzékünk most sem hagyott cserben. Tudtuk, időben fogjuk küldetésünket teljesíteni, MI FOGUNK ELSŐKÉNT LESZÁLLNI A VONATRÓL (mivel amíg mi nem mozdulunk, addig a többi utas fülkés kényelmének rabja marad).
A vasútállomáson ruházatunkat rendbe szedtünk, lelket öntöttünk sebesültjeinkbe, akik lábukat, hátukat, derekukat fájlalván a város felfedezésében nem akartak részt venni. A rábeszélés sikeres volt, egyetlen emberünket sem hagytuk hátra, holott tudtuk, egy csapat csak annyira gyors, amennyire annak leggyengébb tagja. Akkor még nem gondoltunk arra, mi lesz, ha menekülnünk kell.
Pedig kellett! Tomboló vihar, az égből ránk zúduló hatalmas eső akadályozta utunkat. Nem veszélyeztethettük sérült bajtársainkat, ezért őket egy templomban hátrahagyva, a természet iszonyatos erejével harcolva, a zuhogó esővel dacolva, mi, elszánt nők és férfiak eljutottunk a várig.
Teljesítettük a küldetést. Most már megnyugodhatunk, már csak haza kell jutnunk Magyarországra, hogy dicső tetteinket históriás énekekbe önthessék.
A Venezia-n helyfoglalásunkért újabb küzdelmet kellett vívnunk, amely időnként a hölgyek fülét sértő megjegyzésekkel volt fűszerezve, de éreztük, ez az utolsó megpróbáltatás, amely vár ránk.
A hazaúton figyelmünk nem lankadt (abban a néhány percben, amikor a határőrök, vagy a kalauzok ránk törtek) ettől eltekintve Budapestig aludtunk.
Jó csapat voltunk!
Jövőre veletek ugyanitt, a Keleti pályaudvaron (ám egy másik küldetésre indulva) találkozunk!!!
